Nagyanyám és a sütemény (avagy önvédelem kontra önbecsapás).

"Inkább tőle halok meg, mint érte" - szokta volt mondogatni az „amamám" ölbe kapva a megpakolt habos

süteményes tányért, persze szigorúan három nappal nem kevesebbel a diabétesz kontrollvizsgálat előtt.

Mi pedig, ugyan nem kis aggodalommal, de jókat derültünk rajta.

Aztán egy időre süllyesztőbe került. Természetesen, nem a nagyi, hanem a szólása.

De mostanság pedig mintha életre kelt volna és egyre gyakrabban feltűnik. 

Na persze, nem az „amama", hanem a mondata. Mintha jelezni szeretne valamit.  Egyre inkább elgondolkodtat és

rá kell jöjjek, több van benne, mint a diabéteszes nagyanyám kissé lazára fogott felelőssége a cukorértékeivel

szemben.

Sokat sérülünk a kapcsolatainkban az életutunk során. Családi, munkatársi, baráti, szerelmi.

Ezt tapasztaljuk a segítő hivatásban, gyógyításban vagy csak úgy, simám magunk körül.

És mindhiába a kozmetika, plasztika és egyéb módszerek, a hibátlan külső nem képes elfedni a belső sebeket,

elég csak alaposan körülnézni.

A zsúfolt utcák tele vannak magánnyal. Meg mondvacsinált kapcsolatokkal. Műmosolyokkal.

Megszámlálhatatlan védekező tekintettel, süketségre ítélt fülekkel, görcsös vállakkal, görnyedt hátakkal.

S amikor jönne egy változást hozható esély és nem egy esetben hallom: - „Ó, inkább kihagyom, elég volt a

csalódásból...", vagy „...elszenvedtem már ezt azt..."  az „amama" ominózus mondása jut eszembe. 

Ugyan miért gondoljuk, ha bekopogtat egy esély, egy lehetőség az életünk ajtaján, legyen az hivatás, szerelem,

akármi, és mi bátran ellenállunk akkor megúszunk bármit is?

Vajon nem önbecsapás e azt képzelni, hogy ha hősiesen kihagyjuk, akkor nem kaphat újabb gellert a lelkünk?

Ha jól belegondolunk, így sérülünk igazán!

Mert ezt az ütést nem mástól kapjuk, hanem saját magunktól.

Szerintem sok esetben "érte meghalni" sokkal nagyobb veszteség, mint "tőle". Vagyis csak az előbbi jelent

veszteséget. Mert ha jól használjuk, (kinek-kinek hite szerint) az élet-sors-gondviselés-jóisten,  ilyen-olyan

ajándékát, tán nem is sérülünk.

Meg az a másik sem...

Mert az efféle ajándékot sosem osztja az élet szólóban!