Mesén kívüli mese...
Szeretem ezt az emléket, talán ez indított el a segítő hivatás felé...
Este fél tíz van. Elszontyolodva állok egy idegen cseh városka pályaudvarán.
Egyedül, a magam tizenöt évével és őrült nagy pakkal, amelyben lapul közel két hónapra való cucc. Sötét, ködös, fagyos idő van és
én igyekszem nem kétségbeesni. Vagy csak épp-hogy.
Amikor pár perce a busz bekanyarodott a kihalt állomásra, besejlett, hogy az a járat, amit a piszkos ablaküvegen át látok elhaladni a
szemközti sávban a csatlakozásom lenne az úti célom utolsó szakaszához.
Megérzéseim már ebben a zsenge korban is jónak bizonyulnak. Buszpályaudvar kinyúlik egy lakótelep háztömbjei közé,
hát elindulok. Hátha valamelyik járdaszéli megálló mégis kínál valami megoldást. Igazából picit sem bízok ebben, de legalább úgy
érzem, mintha tennék valamit. Aztán elképzelem, hogy a hajnali első buszig itt keringek a háztömbök körül, hogy meg ne fagyjak.
De két kör után már nem bírom tovább húzni vonni magam után a két hónapra való ellátmánnyal megpakolt táskát.
Megállok a járda szélén és inkább ráülök. Valahogy el kell múlatni az időt. Hosszú éjszakának nézek elé.
Sóvárogva nézem a kivilágított ablakokat és próbálom kitalálni melyik mögött milyen élet zajlik. Az egyikbe beleálmodok
gyertyafényes vacsorát, másikba kissé fásult, de békés középkorú házaspárt, harmadikba gyerek vircsaftos idegbajt.
Negyedik mögé egy egyedül élő kedves öreg nénit. Ott ni, a második emeleten. Az az ablak pont olyan, mintha egy anyókát
rejtegetne. Olyat, mint a mesékben. Bölcset, mosolygósat, jóságosat. Ahogy épp kelt tésztát készít, annak, aki betéved hozzá.
Képzelgés közepette a szemem sarkából észlelem, hogy közeleg egy fiatal pár. Szerelmesen andalognak, meg-megállnak egy
ölelésre. - Nnna..mondhatom, jó időt választottak randevúzni – gondolom és kissé megrázkódom a hidegtől, amely kezd bekúszni
egészen a csontjaimba. Igyekszem nem bámulni őket, bár jól esik végre eleven embert érzékelni, még ha csak egy áthaladó pillanat
erejéig. De a pár nem halad el. A fiú és a leány megáll. Kicsit bámulnak, majd a lány megszólal.
-Te mit csinálsz itt? -Várom a reggeli buszt… - mondom egykedvűen és remélem a sötétség elrejti a megcsillanni látszó könnyeimet.
Idáig elég jól elvoltam, de most, mintha velük együtt megérkezett volna az elkeseredettség. Talán azért, mert a szívemben
megsajdult, hogy nekik van hová menniük, ők nem fognak reggelig fázni és nem lesznek egyedül.
A pár összenéz. - Gyere! – nyújtja a fiú a kezét. Ilyen egyszerűen. „Gyere” és én egy szó nélkül követem őket.
Elvezetnek abba a házba, amely ablakait bámultam. Második emeleten becsöngetnek egy ajtónál.
Egy öreg néni nyitja. Olyan, amilyet a mesékben látni és amilyet elképzeltem a negyedik ablak mögött a második emeleten.
Mosolygós, jóságos, bölcs.
-Nagyi, itt találtuk az utcán… - mondja a fiú. Ilyen egyszerűen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne elveszett gyerekeket
rakni öreganyjuk küszöbére. És mire feleszmélek már köddé válik a párjával.
Mint a mesében.
Az öreg néni kedves mosollyal betessékel. Nem sokat beszél, nem kérdez. Pillanatok alatt egy terített asztal előtt találom magam és
már rakja is elém a gőzölgő kakaót, friss vajas kiflivel. Épp most sült ki. Amíg megeszem, elkészíti a fekhelyet.
Forró kakaó, vastag dunyha, öreg néni melegséges tekintete…
Teljes szívemből hálát rebegek az égnek és abba a melengető érzésbe alszom bele, hogy léteznek csodák mesekönyvön kívül is.
