Szürke grafitkarika.

Hivatásom gyakorlása során többnyire felnőttekkel foglalkozom. A gyermekjólét és a családsegítés ugyan a gyermekek jobblétét

hivatott biztosítani, de jobbára arra a környezetre irányul, amelyben cseperednek. Most, hogy ’s hogy nem, itt ül előttem egy

hétéves, barna copfos kislány, Zsófi. Zsófi az utóbbi időben nagyon fél a betegségektől. A kislányt kicsit lefoglalom egy színes

képeskönyvvel, majd anyukájával feltérképezzük az előzményeket, családi eseményeket, vagy egyéb élményeket, melyek a

 szorongásaihoz kapcsolódhatnak.

Majd igyekszem megnyugtatni, megtámogatni elsősorban őt, hiszen egy pánikoló anyuka néha   nagyobb veszedelem, mint a

probléma maga.

Értekezünk arról, miben tud segíteni a háziorvos, mit érdemes ezzel kapcsolatban megbeszélni a kislány pedagógusaival-nevelőivel,

szükség esetén milyen elérhetőségen találnak gyermekpszichológust. Akár útra is bocsáthatnám őket, de látván Zsófi kérdő és  

édesanyja kérlelő szemeit, azon töröm a fejem, mitévő legyek.

Látom, nem akarnak elmenni „csak úgy”. Valamit még várnak, ez így nekik nem kerek. Hát döntök! Megkérdezem a kislányt, hogy

elküldhetem-e egy rövid sétára az anyut? Nem messze, csak ide a sarok mögé, ahol pad is van, ha elfárad. És ha Zsófi úgy érzi,

azonnal megkeressük. Rábólint. Miután kettesben maradunk, izgatott várakozással mereszti rám zöldes-barnában játszó szemeit.

Előveszek egy papírt. Mellé teszek egy ceruzatartót telis-tele színes ceruzával és grafittal. Majd megkérem őt, rajzolja le nekem a

„betegséget”. Azt, amitől   annyira fél. Zsófi pár másodpercig riadtan néz, majd látva a mosolygós bátorításomat, megkeres a színes

ceruzakavalkádban egy   szürke grafitot. Rajzol egy kört. Egy szürke grafitkarikát! A hangsúly kedvéért erőteljesen rá is nyomja az

íróalkalmatosságot a   papírra. Majd tétován rám néz. - Ez az, amitől félsz, Zsófi? – kérdezem kisvártatva. Határozottan bólint.

Kis ideig figyelmesen nézzük   a félelem tárgyát, majd lassan felveszem a ceruzát és lopva fürkészve rezdüléseit elkezdek rajzolni a

kör köré hosszabb-rövidebb   vonalakat. - Jééé…!! Napocska!!... – kiált fel csakhamar Zsófi.

Ösztönösen a sárga ceruzáért nyúl és befejezi, amit elkezdtem.   Örömteli mosollyal nyugtázom a reakcióját. - Most én rajzolok egy

kört… - ajánlom fel óvatosan és már rajzolom is. - Te mit   csinálnál belőle? Töprengve nézegeti, majd felkiált: - Virágot! – és

kiválaszt egy égszínkék ceruzát.

Elkezdődik a játék. Újabb és   újabb szürke grafitkarikából megszületik egy labda, egy óra, egy biciklikerék, egy úszógumi, egy

mosolygós fej, csupa apró karikából   álló színes karkötő, lámpa, szappanbuborékok, légballon… Mire végére érünk az ötleteknek,

Zsófi szeméből elvész az ijedt   szomorúság. Pontosan ugyanúgy, ahogy a színek játékos kavalkádjában eltűnik a félelmetes szürke

grafitkarika is.

Még akkor is, ha   valahol legbelül ott lapul még, Zsófinak ebben a pillanatban egyáltalán nem tűnik félelmetesnek. Már csak a

búcsúzásnál érződik a   hangján egy kis aggodalom: - ...és Gerti néni, jöhetnék hozzád olyankor is, amikor nem félek?