Kávé madárcsicsergéssel, avagy hány arca van egy nőnek.

Még néhány korty kávé, tejszínhab helyett pár perc nyugalommal.

Az említett fehér csodától sűrű futással indulna a nap még mielőtt kitenném a lábam itthonról, nem kockáztatok!
Szeretem a reggelek e békés szakaszát, amelyben valahol félúton vagyok az álomvilág és a teljes ébrenlét között.

Amikor az álmok színes léggömbjei még itt lengnek körülöttem, amikor a napi gondok még nem hagyták el az éjszakai tranzitjukat.
Fenékig kiélvezem a pillanatot, hisz utána úgyis indul a szokásos napi futás. Tejszínhab nélkül is akad belőle bőven.

Mi több, akadályfutás! Előre nem látható feladatstandok számával.
Tehát a reggeli „kávényugalom” elengedhetetlen! Madárcsicsergéssel és a teraszajtón behömpölygő reggeli frissességgel.

Ezen múlik a nap sikeressége.
Na meg a repetáján a benzinkúti kávézóban, amely félúton van az irodámig. Különlegessége, hogy felettébb olcsó és nagy adag bókkal szervírozzák.

„De csinos tetszik ma lenni"… "Oly nagy az öröm, amikor magácskával indul a nap…” és társai mindig jót tesznek a bennem lakozó Nőnek.

Jókat vigyorgok, és e rövid időre engedélyezem magamnak, hogy én legyek a „szépséges Heléna”.

Ezt is kiélvezem az utolsó cseppig, aztán uzsgyi a munkahely.
Az irodakulcsokkal együtt előveszem a táskából a Segítőt, a Gondozót, más szóval a szociális munkást. Nyugalom és a Szépség kis időre bedugva az egyik zipzáras zsebébe.

Máris csörög a telefon, majd fejest ugrok a dossziés szekrénybe, adatlapokat körmölök, fénymásolok, telefonálok, és járom a terepet.

-„Marci fiad részt vett ez elterelésen Ilike? Hogy viseli a történteket a gyerek apja?”
-„Erzsike! Sajnos még nincs hír az adományról. Szólok, mihelyst megtudok valamit!”.

A terepről visszaindulva még elintézek egy konzultációt a gyámügyessel, megbeszélést tartok az Egészségőr Egyesület elnökével és zsongó fejjel újra bearaszolok az íróasztalom mögé.

Utolsó percekben gondolataim elkezdenek áthangolódni a „mit főzzek ma vacsorára” című napi nyűgömre. Számba veszem, mi van a hűtőben, és mit is lehetne abból elővarázsolni.

Csörög a telefon:
-„Anya, elfelejtettem szólni, ma szülői értekezlet van és a pályaválasztás miatt fontos lenne! – így a Legifjabb. Ó Egek!

Töredelmesen bevallom, a harmadik gyereknél, már nagyon unom a szülőiket. Még akkor is, ha pályaválasztásról szólnak!

A belső GPS-em indítja a vacsoramenü újratervezését. Most már inkább azt veszem számba, mennyi időt veszítek a váratlan programmal.

Újra csörög a telefon.

Párom:
-„Hazajövet menj be , légyszi’ az anyuhoz, van ott némi kutya kaja… Ja, és elfogyott a tej…”
Szociális munkás bedobva a szatyor zsebébe, zárom az irodát és sebtében kapom elő a Menyecske, Anya és Háziasszony jelmezt. Útba ejtem a boltot tejestől (naná, hogy ezzel együtt még egy csomó „éppen olcsó, de mindig kell” dologra is szert teszek) és sietősen bekanyarodok a Párom gyerekkori otthonába azzal a titkos reménnyel, hogy talán sikerül még hazamenni átöltözni mielőtt menni kell az iskolába.

De hogy is lesz ebből vacsora? Még nem tudom.
Ugrok az autóba, indítom, pöfékelve, füstölve el is indul, szegényem. Tudja, nem hagyhat cserben. Vagy mégsem? Az út felén fura hangra leszek figyelmes. Hátrapillantó. Fék.
Mi a csuda az ott az úttesten a hátam mögött? Nini, a kipufogóm fele!... Pár percet várok, hadd hűljön, aztán dobom be a csomagtartóba.

Haza „Pittyipaldi”-ként érkezem (legalábbis a hang abszolút autentikus). E kitüntetést apukámtól kaptam kedvenc autóversenyzőjéről, első félelme alkalmával a velem való kocsikázás során.
Párom a fürdőszoba kanyarjában sejtelmesen rám kacsint.

Szülőit udvariasan végig mosolygom, órát lesve kétpercenként, vacsora újratervezéssel ötpercenként, kacsintást felidézve tízpercenként.

-„Mit szól hozzá, Anyuka… mint szülői munkaközösség…” Jesszusom, hát még ez is! Munkaközösség is vagyok?

Hát persze!
Csak akasztott ember nem! Igyekszem értelmesen pislogni és diplomatikusan demokratikus döntésre buzdítom a csapatot ballagásügyileg.

Végre vége! Fogom a táskám és gyűröm bele a Közösségi ember szerepét, az Anyait még egy kicsit megtartom (lesz ebből ma egyáltalán vacsora?) és a kacsintás arra emlékeztet, hogy ma Afrodité is nagy esélyekkel babérokra pályázik … Ezt az arcot, már nem a táskából húzom elő.

Az átváltozás magától jön, a fürdőszobai tükör előtt, amikor a zuhanyrózsa mossa le a napi fáradságot, és a friss parfüm illata elrepít a görög istennő magaslataiba.

Majd álomba merülve várom a kiérdemelt következő kávéillatú, madárcsicsergő, álomfoszlányos reggelt.