Mese az őszről, aki mindenáron nyaralni akart.

Az Ősz színes volt, és gyönyörű. A bohókás frizuráját szelek fújták naprakészre, és a mindig nett ruháját a körülötte ólálkodó eső

tartotta tisztán. Persze piszkosan is. Mert az őszi eső olyan, mint egy suta, de szorgalmas gyerek, aki minél inkább iparkodik baj

nélkül az asztalhoz vinni a kakaót, annál inkább kilöttyenti. De ha már nem tud jól egyensúlyozni, legalább megtanul rendesen

felmosni… Hát ilyen az őszi eső. Szóval az Ősz színes volt és gyönyörű és volt egy nagy-nagy sóvárgása. Amióta az eszét tudta,

szeretett volna nyaralni! Eldöntötte hát egyszer (talán pont ezen a nyáron), hogy három évszaknyi pihenését idejekorán befejezi és

útnak indul oda, ahol még javában tombol a bőrbarnító vakáció. Ment mendegélt, de valahogy sehol nem találta, amit keresett.

Teltek a napok, egyre fáradtabb lett és nem tudta eldönteni, mi is történik igazán. Vajon még nem bukkantam rá a Nyár igazi

lelőhelyére? Hol rejtőzködik vajon? Vagy ez a hőn áhított évszak ilyen „semmilyen”? – morfondírozott magában. Ha egy pillanatra

meg is csapja az orrát a naptejes strandillat a fülét pedig a pancsolók hangzavara, másik minutumban már nyoma vész mindennek

és a csak a lassan hűlő tó habjai nyalogatják meztelen lábait. Ugyanígy jár, amikor a távolban megpillant egy zsúfolt vidám

forgatagot, sokféle sátorral, és tarka-barka játszadalommal. Őrült futásnak ered, hogy mielőbb elérje, de alig közelíti meg egy

karnyújtásnyira, a szél már viszi is a sátortetőket melegebb éghajlatra és az Ősz ottmarad egy szomorú homoklapáttal és a huzatban

táncra perdült elhagyott pörgettyűvel. „Meleget szeretnék, és jókedvet!”– sopánkodik. De amerre fordul, megilletődve zsugorodnak

a falevelek, kókadásnak indul az összezavarodott fű és riadtan sápadnak a virágok. - Micsoda pancser munka!!!!

A nyár még csak szépen megfesteni sem tudja a lombokat, mielőtt elengedi őket, méltatlankodik. Egyre csalódottabb és

dühösebb. Haragszik a nyárra, hogy nem meleg, hogy cseppet sem vidám, haragszik rá, hogy félbeszakította miatta a pihenését,

térdig lejárta a lábát. S csak nyivákoló, időjárás rovatotokat böngésző, fejcsóváló, pulóvereket magukra ráncigáló papucsos

embereket lát szana-szerte. Haragszik, mert a fülét csapkodják a „jaj deranda őszi szél”, meg „micsodacsúnya októberi hangutat”,

és „nahát, de utálatos ez az őszi hideg” felkiáltások. Haragszik a nyárra, mert nemsokára várja a kemény munka, és ő az eddig

bespájzolt energiáit rohamosan veszíti. De minél inkább nem akar lemondani a sikeres expedícióról, annál nagyobb zűrzavar van

körülötte, amitől cseppet sem látja, hogyan torlaszolja útját nemcsak a nyár, de leginkább önmaga felé. Addig-addig, mígnem

teljesen kimerül. Mily szerencse! Mert csak ebben a kókadt állapotában sejlik fel neki, mintha figyelnék. - A lemondás gyarapít,

teszi a vállára a kezét valaki a háta mögül. Na, persze hogy most szívesen lekeverne egy jókora taslit az ilyen „jókor jött”

bölcsességért!!!

Hiszen a gőz még mindig kicsit ott sistereg a fejében. Aztán elszégyelli magát. Végig pásztázza a ronggyá ázott, didergő Nyarat.

Mert bizony ő az, aki kilőtte a mondatot, hátha célt talál és észhez téríti a romjaiban heverésző Őszt. Mindketten rosszul járunk, ha

elkalandozol az „Isten adta” helyedről, mondja szomorúan, sőt, még a Tavasz és a Tél is megszívja rendesen, de én annyira…de

annyira … úúúúúúgy szere…. - csuklik el az Ősz hangja. A Nyárnak megesik rajta a szíve. Jól emlékszik a hajdani saját szánkózni

való vágyára, ami hasonló kalamajkával végződött. Képzeld, ha a tavasz kiruccanna hozzád egy őszi kirándulásra és rügyet

fakasztana, amikor te éppen leveleket eregeted már… - mondja  csendesen. Van, ami sosem lesz a miénk és ez így van rendben. Az

Ősz elgondolkozik, de ha már a nyári tóban nem lehet, legalább az önsajnálat langyos pocsolyájában pancsol még egy kicsit. Aztán

megrázza magát. A Nyár megpaskolja a hátát, és hogy az Ősz mégse menjen haza üres kézzel ebből a kalandból, csomagol neki a

hátizsákba egy „vénasszonyt” és „indiánt”. Hátha tud velük kezdeni valamit, mielőtt nyakig belemerül a ködös, nyirkos télelőbe.